A régi egyiptomiak híresek voltak állatkultuszukról. Ôk már ismertek néhány mai kutyafajtát, a többi között az agarat, a dogot, a basettet, sôt a rattlerokat is, s nagyra értékelték négylábú barátaink szolgálatait. A kutya náluk ôr volt, figyelmeztetett a vadállatok, az ellenség közeledtére, védte velük szemben gazdája és a háziállatok életét. Amikor azt tapasztalták, hogy a legfényesebb csillag a Nílus nagy áradásának kezdetén jelent meg az égen, ôrkutya nevet adtak neki: Siriusnak nevezték el. Azt a csillagképet a mai napig is úgy hívják: Nagy Kutya.

Az elismerést rövidesen átvitték a csillagvilágról a földi világra: a kutya a folyók jó szelleme lett. Kutya (vagy sakál) fejû ember alakjában ábrázolták és bálványozták, s az „Ozirisz fia”, azaz Anubis nevet kapta. Kultuszának több ünnepet szenteltek, majd várost építettek tiszteletére – Cynopolis-t. Nagyszerû misztériumokat rendeztek ott a kutya-isten tiszteletére. A régi egyiptomi családokban a kutya külön tisztelet tárgya volt. Halála után gyászt ültek, fejüket kopaszra nyíratták. A Nílus völgyében henger alakban halotti lepelbe burkolt kutyamúmiák ezreit találták meg, halotti maszkba takart fejjel a régészeti feltárások során.

 Perzsiában a tûzimádók kutya alakban képzelték el a jó szellemet, aki segít harcolni a gonosz erôk ellen. Feltételezhetô, hogy a kitüntetô „CHAN” (kán) cím ennek az állatnak az alvilági nevébôl származik.

A görögök is szerették a kutyát. A szobrászok ezer alakban megmintázták, költôk és írók zengték bátorságának és hûségének dicséretét. Aiszóposz (Aesopus), a mesék Homérosza körülbelül 2500 éve fogalmazta meg csodálatos állatmeséit, amelyekben számtalan történet példázza az ember négylábú barátjának jó tulajdonságait. Homérosz maga pedig örök emléket állított a kutyahûségnek, amikor megírta, hogy Odüszszeuszt – húsz esztendei háborúskodás és bolyongás után álruhában hazatérvén – hûséges öreg kutyája, Argosz ismerte fel elôször.